NYÁRI NAPFORDULÓ ÉS SZENT IVÁN ÉJSZAKÁJA
A nyári napforduló a csillagászati nyár kezdete, egyben az év leghosszabb nappala és legrövidebb éjszakája is, ami június 21-ére esik. Szent Iván éjszakája viszont a június 23-áról 24-ére virradó éjszaka lesz.
Korábban ez a két esemény egyetlen napra esett, mégpedig június 24-ére, aztán a naptárreformok következtében szétváltak egymástól. Szent Iván éjszakáját a mai napig az egyik legpogányabb ünnepként tartják nyilván, miközben egyébként Keresztelő Szent János napja is.
A régi világban a megújulást jelentő fény és az elmúlást jelentő sötétség, illetve annak váltakozása mágikus eredettel bírt. Éppen ezért Szent Iván éjjelén máglyákat gyújtottak, amelyekkel elűzték a sötétséget. Ez egy igazi boszorkányos éjszaka volt mágikus rituálékkal, szertartásokkal és jóslásokkal megfűszerezve.
Régen Magyarországon is nagy hagyománya volt a Szent Iván éji máglyáknak. Napjainkban talán a skandináv országokban őrzik leginkább ezt a hagyományt.
MÁGLYÁK GYÓGYNÖVÉNYEI
A máglyák elkészítéséhez pedig mágikus gyógynövényeket is felhasználtak. A kelták például olyan klasszikus nyári gyógynövényeket, mint az orbáncfű, réti legyezőfű, édeskömény, kamilla, feketeüröm, kender, körömvirág, levendula, rozmaring, kakukkfű, vasfű, zsálya, bodza és rózsa. Más területeken például az ökörfarkkóró, tejoltó galaj, útifű is gazdagította a sort..
Európa-szerte ilyenkor a máglyákon különféle füveket és virágokat füstöltek. A teuza virága vagy csengőlinka vagy ma közismert nevén orbáncfű, úgy tűnik, hogy szinte mindenhol fontos növénye volt ennek a napnak. Egyes területeken a Szent Iván éji koszorúkba pipacsot, búzavirágot és réti margitvirágot is fontak.
A tejoltó galajt Szent Iván füvének vagy Szent Iván seprűjének is nevezték, koszorúkat is fontak belőle, és a régiek hite szerint szerencsés, gazdag, hosszú életet jelent.
A fagyöngy, a bodzabél és a vasfű füstölését látomások előidézésére használták. A fehérüröm, az egynyári üröm, az orgonahajtás, az ökörfarkkóró, a vasfű, a menta és más füvek (országoktól és tájegységektől függően) szintén megtalálhatóak voltak a füstölésre szánt növények között.
Sok helyen 7 vagy 9 fajta növényből koszorút fontak, melyet a jóslásban, a szerelmi mágiában, illetve az állatok és a szántóföld gyarapodásának érdekében használtak.
A nyírfaág is kitüntetett szerephez jutott ezen napon, mivel a fiatal legények a választottuk ablaka alá tették szerelmük jeléül. A nyírfaágat a nyári ünnep jelképeként a kitakarított szobába is bevitték.
Más néphagyomány szerint a tűz körül fogyasztott cseresznye segíti a gyermekáldást.
Mesés legenda fűződik a páfrány virágzásához. A páfrány Szent Iván napját megelőző éjjel virágzik, ám a virág csak néhány pillanatig él, majd elhal. Aki meglátja a virágot, azt szerencse kíséri majd az életében, s különleges képességek birtokába jut: érti majd a növények és az állatok nyelvét. A legenda szerint nemcsak azért nehéz megtalálni a páfrány virágját, mert rövid ideig virul, hanem a virágzást kísérő enyhe fuvallat álmot bocsát az ott tartózkodó élőlényekre.
A hazai szokások között Szent Ivánkor nagyobb jelentősége a közönséges orbáncfűnek (Hypericum perforatum), a tejoltó galajnak (Galium verum) és az orvosi tisztesfűnek (Stachys officinalis) volt. Ezeket többfelé gyűjtötték e napon, és a varázslásoknál, jóslásoknál, démonűzésnél jutottak főbb szerephez, vagy megfüstölve Szent Iván tűzével eltették őket későbbi gyógyításra.
Szent Iván napjához nevükben virágok, gyümölcsök, ehető gyökerek is kapcsolódnak. Szent Iván szőlőcskéjének is nevezték az ilyentájt érő piros ribizlit. Szent János kenyere a göcsös görvélyfű (Scrophularia nodosa) melynek gyökere ínségtáplálék volt. Hasonlóképp Szent János kenyér a koloncos legyezőfű (Filipendula vulgaris) is, ehető gyökérkoloncai szintén éhínség idején jutottak szerephez. A németek a vörös here virágait is Szent János kenyérként illették.
Szent János füve nevet kapott néhol a közönséges orbáncfű, a tejoltó galaj, a réti margaréta, a mezei zsálya és a muskotályzsálya, az ehető levelű bablevelű varjúháj (Sedum telephium), sőt előfordult, hogy az istenfának is nevezett, számtalan csodatévő hatással is rendelkező ürömcserjét (Artemisia abrotanum) is Szent Iván füveként tisztelték. Az ilyenkor legfontosabb fajoknak többféle Szent Iván-neve is volt. Szent Iván seprű, Szent János virága nevet (is) kapott néhol a tejoltó galaj, és Szent János véreként is hívták a vörös nedvet adó orbáncfüvet.
Szent János öve a nálunk ritkaságnak számító kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum). Ebből fonott koszorút a Szent Iváni tűzbe vetve áldoztak a gonosz lelkek kiengesztelése érdekében. Szent János kenyere a Szentjánoskenyérfa, de van „erdei Szent János kenyér” is, mégpedig az édesgyökerű páfrány (Polypodium vulgare). Gyöktörzse a remeték eledele volt. Szintén a gyöktörzsét ették a Szent János gyökerének nevezett édesgyökérnek (Glycyrrhiza glabra) is.
Herba fuga demonum - ördögök és boszorkányok elleni óvszer a közönséges orbáncfű.
Szent János füve, Szent János vére, Szent Iván virága, vérehullófű, csengőlinka, herba fuga demonum, azaz ördögök s boszorkányok elleni óvszer, ősmagyar néven „teuzvirága”, flos ignis – azaz tűzvirág, vagyis „Zent Juan verága” mindez a közönséges orbáncfű. A sok név is jelzi a faj fontosságát, hiszen ez a fű sosem hiányzott az áldozati füvek közül. Napsárga virágai, a napforduló idején bontogatják szirmaikat. Virágaiban található hypericin nevű hatóanyaga a virágokat szétdörzsölve vörösre festi az ujjaink begyét. Már középkori nagyasszonyaink udvarházaiban is készült virágaiból a gyógyító vörösolaj. A „tisztító tűzbe” vetett, boszorkányok ellen védő gyógynövények legfontosabbika volt. Erre utal az 1400-as évekből származó versike is:
„Mind a boszorkány s az ártó szellem hatalmukat vesztik az ember ellen, ha annak Szent János-nap éjjelén szedett orbáncfű füzére a mellén. S hogy házad vész, sem vihar ne érje, S rontás ellen a szent mindenkor védje, Mint melleden az orbáncfű füzére,Virítson a szemöldfán a virágnak vére.”
Az orbáncfűnek kincskereső híre is volt, a tűzben elégetve füstjének tisztító hatást is tulajdonítottak, de a bő termés érdekében is égették. Gyógyfűként sebeket gyógyítottak vele, főképpen pedig a vörös foltokban mutatkozó bőrbetegséget, az orbáncot.
TŰZBE VETETT ÉS TILTOTT GYÜMÖLCSÖK
Fontos szerepe volt a szentiváni almának is. A Szent Iván tűzében sült, ilyenkor érő almának betegségűző hatása van. Az almához kötődő szokás volt még a XX. század elején is, hogy gyerekek járták pl. Szeged Alsóváros, Tápé, Földeák utcáit, ajkukon ezekkel a szavakkal: hintsék kendtök almát, ha nem: pedig hajmát! A házbeliek pedig nyári almát vagy egyéb gyümölcsöt, esetleg aprópénzt szórtak ki nekik. A földeákiak úgy tartják, hogy a gyerekeknek szórt almával a család elhunyt gyermekeit vendégelik meg. Hajdúdorogon a piactéren vett almát szórták a gyerekek közé. Hasonló hagyomány élt a baranyai Vázsnokon is. Algyőn azt tartották, hogy a tűzbe azért kell almát dobálni, hogy a meghalt hozzátartozók is élvezzenek a gyümölcsből. Dinnyeberkiben a szentiváni tűztől egyenesen a temetőbe mentek, és a sült almából néhányat a sírhalmokra is tettek. Akinek meghalt gyermeke volt, annak azonban nem volt szabad gyümölcsöt enni. A Tápió menti falvakban azok az asszonyok, akiknek meghalt a kisgyermekük, egyáltalán nem ettek ilyenkor cseresznyét, de a tűz körül álló gyermekeknek cseresznyét osztogattak.
„Sok helyt a leányok fehérneműiken szétdörzsölik és a piros foltokból jövendőjükre jósolnak”. „Szabadkán a szentiván-virágból font koszorút ugrálás után kiakasztják a padláslyukon, s ha valaki megbetegszik, megfőzik és vizével megmossák a beteg arczát.”
Az orbáncfű a modern fitoterápia által is elismert gyógynövény. Virágaiból készíthető külsőleg használható gyulladáscsökkentő, sebgyógyító olaj, ami napégés, enyhébb égések, sérülések esetén hatásos. Hatóanyagait enyhe depresszió, szorongásos betegségek esetén is hatékonynak találták. Ilyen módon tehát tényleg van köze a „démonok” elűzéséhez.
Szent Iván füve, Szent János virága, Szent János tüze, Szent Iván seprűje, Szent János gaza kásafű, tejzsugorító fű néven is nevezték a mézillatú, sárgán virágzó tejoltó galajt. Ez a növény hosszú, szerencsés életet és gazdagságot hoz az ember számára. Délszláv és a román szokásokban volt jelentősebb szerepe. Tisztán tejoltó galajból vagy más virágokkal, néhol fokhagymával is vegyesen koszorúkat fontak június 24-én. A magyarországi szerbek ezeket a koszorúkat a házaik kapujára vagy a ház falára, sőt kisebbeket a gazdasági épületekre is kiakasztottak, mely az összetartozást jelképezte és egész évben védte a házban élőket a bajtól, a javakat a szélvihartól, jégveréstől és tűzvésztől is. A koszorúkat szentelménynek tartottak, ezért, ha elszáradt, akkor sem volt szabad kidobni, csak elégetni lehetett.
Babonafű, sebfű, hasznos tisztesfű. Ezt a füvet szedték csokorba a palóc leányok, majd a Szentiván-éji tűz fölött befüstölték, hogy áldáskívánással az ég felé dobják: „Ekkora legyen a mi kenderünk!“ Az ilyen tisztesfű-csomókat pedig, mint „szörnyen hasznos fü” hazavitték és a betegségben sínylődő gyermek javára fürdőt készíttek belőle.
,A történelmi Borsod-Abaúj, Torna, Zemplén vármegyékben Szent János napján mezei, réti, kerti virágokból, füvekből gyűjtött csokrokat szenteltettek. Ezekből a tisztesfű soha nem hiányozhatott. A görög katolikusoknál ez volt a legsokoldalúbb és legnépszerűbb szentelmény, amelynek főzetével, gőzével, füstjével gyógyítottak embert és állatot. A csokrokat a kamrában vagy a padláson tartották, mert védelmezte a házakat minden rossztól, veszedelemtől. Helyenként az épülő ház falába is elhelyezték, de a halottak mellé a koporsóba is tettek belőle. Forrázott levében sokáig fürösztöttek gyenge gyereket, mert úgy tartották, az erősíti őket.
KOSZORÚK
A bajai bunyevácoknál a lányok fontak koszorút maguknak, azokat feldobták a házuk tetejére. Akinek a koszorúja lecsúszott, annak „nem volt szerencséje”. Azután minden lány kiakasztotta koszorúját a ház oromzatára, és ha valamelyikét éjjel ellopták, az azt jelentette, hogy a leány egy éven belül férjhez megy. Bajai hagyomány volt az is, hogy e napon a tehenek szarvát is felvirágozták, és úgy hajtották ki őket a csordába.
A baranyai németek a Szent Iván éji koszorúkba pipacsot, réti margitvirágot és kék búzavirágot fontak. Virágos Szent János napján a Zobor vidéki Kolon magyar fiatalsága XIX. századi följegyzés szerint úrnapi párlós füvekkel vegyített szalmarakásokat gyújtott meg, miközben daloltak, táncoltak, tűzet ugrottak. A tűzre vetett illatos füvekkel a gonoszt vélték elűzni. Csíkszentdomokos angyalos gyermekjátékában e napon az angyalok fejére búzavirág-koszorút fontak. A somogyi Mozsgó felbokrétázott német legényei még a XIX. század fordulóján is a falu ünneplőbe öltözött népe előtt versenyt lovagoltak, majd este tüzet ugrottak. A lányok napkelte előtt szedett virágokból koszorút tettek a fejükre, de egy kis csokrot a legényeknek is föltűztek belőle.
Ha nem is Szent Iván éjjelén és nem is a legmágikusabb gyógynövényekből, de otthon is egyszerűen készíthetünk füstölőrudakat gyógynövényekből, melyeket eredeti céljuk szerint füstölésre vagy akár díszként is használhatunk.
Volt, ahol halottjóslásra is használták a galajkoszorút. Minden családtag számára fontak egyet, azt felhajították a háztetőre. Ha valamely családtag koszorúja mindjárt első felhajtásakor nem maradt a háztetőn, akkor a családtag egy év lefolyása alatt meghalt.
A nyári ünnep egyik szimbóluma volt és ma is az a kitakarított szobába vitt nyírfa ág és annak lágyan kesernyés ünnepi illata. A világos János napi éjjelen a lányok ablaka alá vagy a csűr bejárata elé a szerelem jeleként nyírfaágakat hordtak.
TŰZUGRÁS
A régi korok emberének a tűz tisztító, gonoszűző erejébe vetett hite jelentette a népszokás alapját. Úgy tartották, hogy a tűzugrás megvéd a köd, a jégeső és a dögvész ellen, elősegíti a jó termést, sőtSzent Iván éjjelén a szertartásos tűzugrásnak bizony egészség- és szerelemvarázsló célzata is volt.
Szent Iván éje az élet diadala és ünnepe, nem véletlen, hogy a tűz átugrása a szerelmesek számára is kihívás. Hiszen a bátorság tűzpróbája erősíti csak meg kapcsolatot! Azoknak is javasoljuk a tűzugrást (minimum háromszor), akik kegyelmet akarnak nyerni a bűneikre.
Aki ugrani nem szeretne, füstöljön a tűznél gyógynövényeket és illatos füveket: kiváló nyugtató fürdő készíthető belőle. Szent Iván éjén szokás almát vetni a tűzbe, aki ebből eszik, elkerüli minden betegség. (A tűzben hagyott almák ízét egyébként a halottak is megízlelhetik.) A hajadon hölgy vendégek körül is táncolhatják tüzet, majd ha kialudt, leheveredhetnek a legközelebbi kenderföldön: aki után felegyenesedik a kender, annak hamarosan esküvője lesz.
A Szent Iván éjszakáján szedett páfránnyal beszélni lehet az állatokkal. Aki ezen az éjszakán meztelenül indul meg a mezőre, annak a begyűjtött füvei különlegesen hatékony gyógyító erővel bírnak majd.
SZENT IVÁN-ÉJI VARÁZSLATOK
Szent Iván-éj titokzatos értelmű és hatású népi virrasztás: a fény, az élet, a szerelem, a termékenység ünnepe. Még a huszadik században is a határban rakott nagy tűz mellett töltötte az éjszakát az egész falu, énekkel, szertartásos táncokkal ünnepelve az élet diadalát. Európa számos vidékén még napjainkban is él a nyárközépi tűzgyújtás szokása. Bár a nyári napforduló tűzünnepét már évszázadok óta Szent Iván napjának előestéjén tartják, és éppen ezért a legtöbb ember szemében keresztény ünnepnek számít, kétségtelen tény azonban, hogy a ma is élő szokás a kereszténységet messze megelőző korokból ered.
A nyári napforduló vagy nyárközép napja a Nap évenként ismétlődő (látszólagos) útjának egyik fontos állomása. A Nap, amely a téli napfordulótól kezdve fokozatosan egyre magasabbra emelkedik az égen, ezen a napon éri el pályájának csúcsát. Ez a nap a Nap életének felezőpontja, amit majd a hanyatlás féléves periódusa követ.
Amikor az ember még mágikus összhangban élt a természettel, a nyárközépi tűzgyújtással minden bizonnyal a Napot próbálta támogatni a sötétséggel vívott harcában. A régi korok emberei a tüzet – gyakorlati haszna mellett – a világosság, a tisztaság, az egészség, az elevenség, a szenvedély, a szerelem és az örök megújulás jelképének tekintették. Így már érthető, hogy a megtisztulással, a gyógyítással, az egészség megőrzésével, a szerelemmel, a házassággal és a termékenységgel kapcsolatos mágikus praktikákat gyakorolták Európa-szerte ezen az éjszakán.
Június 24. előestéje volt a szertartásos tűzgyújtás legfontosabb időpontja. A más időpontokban gyújtott ünnepi tüzek népszerűsége nem vetekedhetett a nyári napforduló időpontjában gyújtott tűzzel. A tüzet azért gyújtják – a falun kívül, dombon, temetőben -, hogy a gonosz szellemeket, sárkányokat elűzzék.
Ezért a tűzzel csontokat, szemetet égetnek, hogy nagy füstje legyen. („Mintha az ördögnek akarnának tömjénezni.") A tüzet a lányok át szokták ugrani, ebből jósolnak férjhezmenetelükre vonatkozóan.
A szokás a XVI. században már általánosan ismert volt. Szintén a XVI. század óta ismert ez a szólás: „Hosszú, mint a szentiváni ének." Heltai Gáspár 1570-ben ezt írta: „Hallottam, hogy igen hosszú a Szent Iván éneke, hogy az ördög megkezdvén, el nem végezhette, hanem megfulladott rajta."
A XIX. századtól a magyar gyűjtemények a szólást a tűzgyújtást kísérő több részes, igen szép rítusének-sorozatra vonatkoztatták, mely a Nyitra környéki magyarok közt volt ismeretes. Akárcsak a pünkösdölő ének, ez is gazdag mitikus motívumkincset ölel át.
A szentiváni tűzgyújtáshoz sokféle hiedelem fűződött. Bod Péter feljegyzése szerint (1750-es évek) üszögöket vittek a gyermekek, és felszúrták a káposztáskertben, hogy a hernyó a káposztát meg ne egye, vagy a vetések közé, hogy a gabona meg ne üszkösödjék. A tűzugrás alkalmából a tűzbe dobott gyümölcsnek gyógyító erőt tulajdonítottak. Szokás volt mezei virágokból, füvekből koszorút kötni s ezt a ház elejére akasztani, tűzvész ellen.
Egy középkori krónikás szerint a nyári napforduló ünnepét a következő, tűzzel kapcsolatos mágikus népszokások jellemzik:
- hatalmas örömtüzek gyújtása
- a szántóföldek megkerülése égő faágakkal
- lángoló kerék legurítása egy magaslatról
A Szentiván éji tűzgyújtás – leginkább ez is a Naphoz, a fényhez kötődő szertartás – örömtűz. Az év leghosszabb napján fénymegtartó, mágikus erővel ruházták fel, sőt gyógyító erőt is tulajdonítottak neki. A tűznek továbbá tűzvész ellen védő funkciója is volt.
A XIX. század végéig szinte nem volt olyan falu Európában, ahol ne lángoltak volna fel a nyárközépi tüzek. Egyes vidékeken a gyerekek házról-házra járva gyűjtötték össze a tüzelőt a Szent János-éji örömtűzhöz. Azt gondolták, hogy aki nem járul hozzá a közös tűzhöz, annak a vetésén nem lesz áldás, különösen a kendere marad csökött. Ezen az éjszakán sok gazda kioltotta a tüzet házi tűzhelyén, s egy olyan zsarátnokkal gyújtotta meg újra, amely a közös nyárközépi máglyáról származott. A tűz átugrálásával pedig a növények növekedését próbálták meg serkenteni.
A nyárközépi tűz különféle maradványait Európa szerte kitűnő amulettnek tartották. A hamuját a földekre szórták, hogy távol tartsa a kártevőket. A félig elégett nagyobb faágakat az eresz alá vagy a tetőszerkezethez erősítették, hogy megoltalmazza a házat a villámcsapástól és a tűzvésztől, az elszenesedett kisebb gallyakat pedig előszeretettel alkalmazták az emberek és az állatok ellen irányuló rontás elhárítására.
A nyári napforduló ünnepét egykor a jövendőmondásra is különösen alkalmasnak tartották. Karcagon és Kéthelyen a Szent Iván-nap előtti kakukkszó olcsó, az utána való drága gabonát jósolt. A palóc lányok a tűz kialvása után a kenderföldre mentek, és ott egyenként a kenderbe heveredtek. Azt tartották, hogy amelyikük után a letiport kender feláll, az egy éven belül férjhez megy. Abaúj-Tolna megyében a fiatal házasok 13 szem parazsat tettek egy fazékba. Az asszony felhajította a fazekat jó magasra, és ha egy szem parázs sem hullott ki belőle, boldog családi életre számíthattak.
Június 24-én, a nyári napforduló idején, Szent Iván éjszakáján is országszerte fellobognak a tüzek. A fiatalok a tűz körül szerelmet varázsoltak, más helyeken pedig – fittyet hányva minden tűzvédelmi elvnek – akinek egy kis energia szorult a lábába, átugrott a tűzön.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése